59.rész

Sziasztok!

Ezzel a résszel sokat dolgoztam. Talán még 3 fejezet van vissza ebből a blogból,de azt nagyon jóra akarom írni:) imádlaktiteket.♥
*Hope*
-Hova-hova?-kérdezte egy hang,mire mindketten megperdültünk.
Lemeredtem.
-Apa?-kérdeztem csendesen.-Mit akarsz itt?
Először nem válaszolt,csak szokásosan vigyorgott. Egy dologhoz nagyon jól értett. A hazugsághoz. És ez sohasem változott.

*Visszatekintés*
Már vagy fél éve nem láttam az apámat. Lassan beletörődtem abba,hogy végleg elment. Nyár volt. Meleg,forró nyár. 13 éves voltam,és a kertben ücsörögtem könyvet olvasva. Nagyon szerettem a természetet. Mindig megnyugtat,ha hallom a fák susogását,vagy épp a madarak csiripelését. Ez akkor sem volt másképp. Ám hirtelen,egy oda nem illő hang ütötte meg a fülemet.
-Hope! Hope!-kiabált,azthiszem a ház elől. Úgy hittem,hogy csupán a képzeletem játszik Velem. De amint újra hallottam,már kezdtem elhinni. Leraktam magam mellé az olvasott könyvem,és felpattantam. Rohantam,ahogy csak bírtam. Kirontottam a kert kapun,és szinte beleszálltam Apám karjaiba.
-Apa!-fúrtam bele a fejem,a mellkasába.
-Én kicsi Reményem!-motyogta a fülembe,amin elmosolyodtam. Mindig is imádtam,ha így hív.
Talán több percig is ott álltunk egymást átölelve ,amikor Anyám rontott ki ajtón. Kíváncsi tekintettel meredt Apára. De Apa tudomást sem vett  Róla. Csak Velem foglalkozott.
-Azért jöttem,hogy elvigyelek magammal egy utazásra!-hívott.
Anyámra néztem,aki csóválta a fejét. Így hát ösztönösen hátráltam Apától. Ő azonban felkészült volt. Mindig is tudta,hogy a fekete tulipán a kedvenc virágom. A háta mögül előhúzott egy az előbb említett virágokkal díszített karkötőt. Én persze azonnal odaugrottam,és mohón el akartam kapni a kezéből. Ő azonban azonnal hátrébb tartotta a karját.
-Ha eljössz Velem,akkor a tied.-mutatott az ékszerre. És itt rontottam el. Néhány másodpercig még rápillantottam Anyára,de végül megfogtam Apa kezét,majd beültem az autóba.
És hogy ezután mi következett? 3 évig Apámnak "szolgáltam". Ez nagyrészt abból állt,hogy mit sem sejtő embereknek hazudtam szemrebbenés nélkül. Apám pedig várta a bevételt természetesen.
Ám egy idő után megundorodtam ettől az élettől. Egyik éjjel,amikor éppen az egyik becsapott ember elől menekültem,úgy döntöttem,hogy elég! Visszarohantam az ideiglenes szállásunkba,és bekopogtam.

-Ki az?-hallottam apám hangját belülről.
-Én vagyok az,Hope.-válaszoltam elég hangosan ahhoz,hogy kinyissa az ajtót és beengedjen. Az asztalon milliónyi összegben hevertek az általam szerzett dollárok. Mit is gondoltam? Pár percig csak meredve bámultam magam elé,majd hirtelen felpattantam.
-Hova-hova?-tette fel a már jól ismert kérdést. Unottan megfordultam és Ránéztem.
-Apa,nekem elegem lett ebből az egészből. Én nem akarok becsapni ártatlan embereket,és az orruknál fogva vezetni Őket. Elmegyek.-fejeztem be,majd indulni készültem,de Ő megfogta a kezemet és megszorította. Felszisszentem a fájdalomtól,mire a falnak nyomott teljes erejéből.
-Nem mész Te sehova.-sziszegte-Ha pedig mégis,akkor ezt kérem vissza.-csúsztatta le a kezét a karomra,majd egy egyszerű mozdulattal kicsatolta a Tőle kapott ékszert. Azóta nem vettem le. De szinte már utáltam azt a karkötőt,így még örültem is neki,hogy megszabadulhattam tőle. Amint engedett a szorításából,kiszabadultam és futni kezdtem. Elvettem egy maroknyi pénzt az asztalról,majd feltéptem az ajtót és kirohantam a sötétségbe. Elbújtam egy fa mögé,és biztos voltam benne,hogy ott nem talál Rám. Amint elmúlt a veszély,gondolkodni kezdtem. Hova mehetnék? Hol aludjak? Ezekkel a gondolatokkal bolyongtam az utcákon. Igazából azt sem tudtam,hogy melyik városban tartózkodom. Így lettem 1 napig hajléktalan.
*****
Másnap egy padon ébredtem zsibbadt végtagokkal. Felkeltem és megkérdeztem egy járókelőtől,hogy merre van a reptér. Ekkor tudtam meg, hogy Írországban vagyok.  Nem volt időm arra,hogy csodálkozzak,azonnal rohannom kellett. 1-2 óra múlva már a Magyarországba tartó járaton ültem. Így kerültem vissza.
*Visszatekintés vége*

-Hát már meg sem öleled Apádat?-tárta szét a karját,mikor visszatértem a valóságba. Nem mentem oda hozzá,hanem jobban megszorítottam Louis kezét,akin láttam,hogy ha nem fognám vissza nekimenne az apámnak.
-Apa menj el kérlek.-motyogtam,mire felvont szemöldökkel bámult Rám. Éreztem,hogy baj lesz,de nem gondoltam volna,hogy ekkora.
-Így állunk?-kérdezte,majd előhúzott egy fegyvert a zsebéből. Már így is sokan pillantgattak felénk,de most az egész repülőtér felénk fordult. Nagyon megijedtem,de Ő csak beszélt tovább.
-Már régóta vártam erre a pillanatra. Itt áll a lányom,aki egyedül hagyott,és a fiú,aki elvette a józan eszedet. Nem értetted meg a jelekből,hogy Te nem ilyen férfi mellé vagy való. Ez egy kis homokos énekes,nem is értem,hogy mit akart Tőled?!-kérdezte költőien,mire bedühödtem.
-Nincs jogod hozzá,hogy így beszélj Vele! Azt megértem,hogy Engem bántasz,de Őt hagyd békén!-szinte már üvöltöttem és előtte álltam. Louis próbált visszahúzni,de már késő volt. Rám fogta a fegyvert. Először az cikázott át az agyamon,hogy hol a rohadt életbe vannak ilyenkor a biztonsági őrök?! Másodszor pedig az,hogy ha nem csinálok valamit,akkor nagy valószínűséggel itt és most megöl.
-Látom,Teleszel az első..-jelentette ki,majd elvigyorodott. Louis még mindig fogta a kezemet,de nem mozdult. Biztos voltam benne,hogy sokkos állapotba került. Már Én is voltam így,de tudtam kezelni a helyzetet. Ez az egyik különleges képességem. Nagyon bátor vagyok.
Ekkor meghúzta a ravaszt,ami nagyot kattant. Az ezután következett dolgok szinte egy ezredmásodperc alatt zajlottak le. Láttam,hogy Apám keze remeg a félelemtől,de közben megpróbált arra koncentrálni,hogy megöljön. Egy könnyed mozdulattal kikaptam a kezéből,és nekiszegeztem a pisztolyt. Döntenem kellett.

Sajnálom,hogy ilyen rövid lett,de legalább izgalmas:) Nincs komi és tetszik határ,de remélem azért írtok véleményt. Hamarosan jelentkezem. Pussz.xx