42.rész

Sziasztok. Elég nehezen tudtam megoldani,hogy tudjak ma írni,de valahogy sikerült.:")
Szeretnék veletek megosztani egy nagyon fontos infót. Tegnap eldöntöttem,hogy már több boldog rész NEM lesz a blogomban. Lesznek jobb részek,de az alapgondolat szomorú. Sajnálom,de valahogy ki kell eresztenem magamból a fájdalmas emlékeket. Ezért írok. Bocsánat azoktól akik happyendet vártak.
Remélem azért még így is tetszeni fog,amit csinálok!..♥
*Harry*
Miután letöröltem a könnyimet,hirtelen gondolkodni kezdtem. Mostanában mindig olyan ingerült és dühös vagyok. Valahogy le kell vezetnem a feszültséget. Sokáig tűnődtem azon,hogy mi lenne a legjobb,míg végül rájöttem. Boxolni fogok.
*****
-Elmentem,majd jövök!-kiabáltam mindenkinek,majd felkaptam a sporttáskámat és kimentem a friss levegőre. Beültem a kocsimba,majd tárcsáztam az egyik régi haveromat.
-Szia James,Harry vagyok.-szóltam bele.
-Áá,Harry! Miért hívtál?-kérdezte nevetve.
-Boxolsz még?-tudakoltam.
-Igen. Tudtam,hogy egyszer még el fogod kezdeni.-válaszolt.
-Most be tudnék menni?
-Öhm. Fél óra múlva. Rendben?
-Persze és köszönöm.-mondtam.
-Semmiség.-válaszolt,majd lediktálta a címet és lerakta.
-Heló.-nyomtam ki,majd a zsebem mélyére süllyesztettem a telefonomat.
Fél óra. Mit csináljak addig?
Beindítottam a motort,és elhajtottam. A közeli Starbuck's-ba vezetett az utam. Mielőtt azonban bementem volna,felhúztam a csuklyámat és felvettem egy napszemüveget.
Beléptem az ajtón,és kértem egy jó erős kávét. Leültem a legsötétebb sarokba,és reménykedtem,hogy senki sem ismer fel. Miközben szürcsöltem az italomat,nagyon magamba feledkeztem. Csak azt vettem észre,hogy két lány aggódva bámul Rám. Felismertek.
-H..Harry Styles?-kérdezte dadogva az egyikőjük. 14 évesek lehettek. Nagyon aranyosak voltak,miért hazudtam volna nekik?!
-Igen! Sziasztok.-álltam fel.
-Atyaúristen.-tátották el a szájukat. Féltem,hogy sikítani fognak,ezért könyörgőn néztem rájuk.
-Nyugodj meg. Mi nem vagyunk azok a sikongatós rajongók. Igazából csak azt szeretnénk megkérdezni,hogy miért sírtál?-tette fel a kérdést,mire az arcomhoz kaptam. Azok a rohadt könnyek. Mindig elárulnak.
-Jól vagyok.-mosolyogtam,miközben az arcomat törölgettem.
-Nem hiszünk Neked.-mondták egyszerre. Ekkor valami megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Nem ismerem ezt a két lányt,de mégis bízom bennük?! Hogy lehet ez?
Nem válaszoltam a kijelentésükre,hanem megfogtam egyikőjük kezét és kivezettem Őket.
Pár perc múlva már a Range Roverem-ben ültünk.
-Miért hoztál ide minket?-kérdezték furcsán,de boldogan.
-Szeretnétek tudni,hogy miért könnyeztem az előbb?-néztem a szemükbe,mire mindketten bólogatni kezdtek.
Hát belekezdtem. Néha mosolyogtam,néha sírtam,néha dühös voltam,de Ők mindvégig megértően hallgattak. Amikor elmondtam,hogy Hope eltűnt,mindketten félve,de átöleltek. Felbecsülhetetlen érzés volt tudni,hogy ennyire szeretnek a rajongóink.
*Hope*
Második nap Skóciában. Messze a barátaimtól,a családomtól és legfőképpen a szerelmemtől.
"Louis. Harry."
Valamiért mindig csak ez a két név jár a fejemben. Lassan beleőrülök abba,hogy nemtudom eldönteni,kit szeretek.
Louist bármennyire tagadnám,szívem minden zugában szeretem. Méghozzá nagyon. De ott van az a fránya másik név. Harry. Ő az,akit nem tudok kiverni a fejemből,akármennyire is akarom.
******
Reggel,amikor kinyitottam a szememet,az áprilisi napsugár lágyan simogatta a bőrömet. Nem akartam felkelni. Nem akartam szembesülni azzal,hogy talán soha többé nem látom a szeretteimet.
De mégis meg kellett tennem. Kimásztam a gyönyörű ágyból,és a szekrényhez léptem. Legnagyobb meglepetésemre minden ruhám ott sorakozott benne. Biztos,hogy Zack volt. Ezt még meg kell köszönnöm Neki.
Kiválasztottam egy hangulatomhoz illő ruhát,majd halványan kisminkeltem. Ránéztem az órára ami 8.30 percet mutatott. Lerohantam az étkezőbe,ahol Dave háttal nekem,éppen újságot olvasott. odalépkedtem hozzá,és átöleltem. Úgy megijedt,hogy szinte majdnem kiesett a kezéből a kávé.
-Jóreggelt. Hallom tündérlábakon jársz.-mosolygott.
-Miért?-kérdeztem.
-Olyan nesztelenül,mint egy tündér. Ha nem lennél feketében,akkor lehetnél az is.-töprengett.
-Hahaha. Nagyon vicces ma valaki.-gúnyolódtam,majd elvettem a nekem kikészített életben tartó löttyöt.

-Hogy vagy ma?-kérdezte hirtelen.
-Tudod nagyon megnyugtat ez a környék. Olyan sejtelmesen gyönyörű.-néztem ki az ablakon.
-Nem akarsz sétálni egyet?
-Örömmel.-álltam fel,majd felvettem egy lenge pulcsit és kiléptünk az ajtón.
Amint becsuktuk az ajtót,szinte majdnem elfújt a szél. Első feljegyzés. nagyon szeles.
Miután pár lépést tettünk,Én máris gyönyörködni kezdtem a káprázatosan zöld fűben és a vadvirágokban.
Az első kis tavaszi virágok mostanában dugták ki a fejüket. Ilyent még sohasem láttam. A napsugarak csillogtak a harmatos pázsiton,Én pedig mit sem törődve ezzel lefeküdtem. Dave is így tette.
Pár percig még gyönyörködtem a csodálatos kék égben és a szálló madarakban. Milyen szabadok is Ők! Semmi bajuk sincs,csak repülnek,repülnek. Hirtelen oldalra billentettem a fejemet és azonnal felpattantam. Egy vadregényes,növényekkel benőtt falat pillantottam meg.

-Látom megtaláltad a kedvenc zugomat!-nevetett mellettem Dave.
-Ez a tiéd?-tátottam el a számat.
-Igen. Gyere megmutatom,hogy jutsz be.-fogta meg a kezemet,majd szinte egy bokorba vezetett be. Ám hirtelen egy kis ajtó bukkant elő a növények közül.
Dave előhalászott egy kulcsot,a zsebéből,majd rutinosan elfordította a zárban. Beléptünk. Mindenhol kövek vettek körül,de gyönyörű volt.
A fiú odavezetett az egyik ablakhoz. Amint kinéztem,majdnem kiestem. Fenomenális látványt nyújtott. Az ég szinte már a földet súrolta. Amint ezekben gyönyörködtem észre sem vettem,hogy sírok.
-Jól vagy?-kérdezte Dave,mire őszintén megráztam a fejemet.

Manók remélem,hogy tetszett!:) köszönöm a 19 feliratkozót!!!!!♥ 10 komi és hozom a következőt.